Mialatt kint voltam Petriben, nagyon sokszor azon gondolkoztam, hogy haza jövök. Nem megy tovább, túl sok, nem bírom. Azt éreztem nincsenek sikereim a gyerekekkel, nem tudok helyt állni semmilyen téren és hogy ez az egész egy rossz döntés volt. Ment belül a harc, miközben persze el kellett látni a mindennapos teendőket. Egyszer egy ilyen megyek-maradok csatát vívtam magamban. A lányokkal tanultunk, ott ültek az asztal körül kb 10-en. Zsibongtak, veszekedtek, hangoskodtak. Én lehajtottam a fejem, eltakartam a szemem és csak mondtam a magamét a jó Istennek: Uram, nem vagyok képes rá. Láthatod, megpróbáltam. Nem ment. Nem fogadnak szót, nem viselkednek rendesen, nem szeretnek....nem vagyok ide való. Biztos van valaki, aki gatyába tudja őket rázni. Én nem. Megpróbáltam és most akkor haza is mennék, mert ebből elég volt. Nem bírom tovább. Hiányzik minden. Hiányzik még Pest is. A tömött villamosok. Lánchidat akarok és Dunát és Gellért hegyet.

Akkor jön Zsuzsi és mondja nekem, hogy Kató néni segítsen a román leckében!

Nem emeltem fel a fejem csak vettem egy nagy lélegzetet és kezembe temetett fejjel mondtam az Istennek, hogy hallod Uram! Hallod mit beszél? Mert nem érti még azt se, hogy nem tudok románul. Na. Hát ezért kell elmennem innen mert még ezt sem képesek felfogni.

És akkor mondtam a kis Zsuzsinak, hogy édes drágám, nem vágom a románt. Megvan? Én pont az vagyok, akinek ez nem. Érted?

Zsuzsi: De van szótáram!

Lerakta elém a magyar-román szótárat, aminek az elején volt egy kép a Lánchídról, a Dunáról és a Gellért hegyről. 

Vettem egy mély lélegzetet és mondtam az Istennek: Aha, értem. Megkaptam. Maradok.

Jó, amikor Isten egy kis humorral kizökkent az önsajnálatunkból és tovább visz a megkezdett úton. Hogy na csak erre gyere gyere gyere gyere, majd ott már jobb lesz a domb tetőn.

Minden völgy betöltetik, minden hegy és halom megalacsonyíttatik; és az egyenetlenek egyenesekké, és a göröngyös útak símákká lesznek;  Lukacs 3:5

 

While I was out in Galospetri, I often thought about leaving and simply going home. This can’t go on, it’s too much, I can’t take it. I felt I had little success with the kids, I can’t keep them in line nor find my place, and this whole thing was a bad idea. My soul was in complete confusion, while on the outside, I had to tend to all the daily necessities. One day, this was the “going-staying” war I had within myself: the girls were studying, probably around ten of them were sitting around one table. They were fidgeting, bickering, being noisy. I put down my head, closed my eyes and just told my dear God: Lord, I am not capable of this. You can see, I tried. It didn’t work. They don’t listen to me, they can’t behave properly, they don’t love me...I don’t belong here. I’m sure there’s someone out there who can put them in their place. But not me. I honestly attempted to, but I just want to go home, I’ve had enough of this. I can not take it any longer. I miss everything. I miss Budapest. The crowded subways. I want the Chain Bridge, the Hero’s Square, the Danube.

Then Zsuzsi walks over and tells me to help her with her Roman homework.

I didn’t pick up my head, instead I buried my face in my hands, took a large breath and pleaded to God, “Do you hear me? Do you understand what she’s saying? She can’t even comprehend that I don’t speak Romanian! This is why I have to leave, because I can’t even help with little things like this, and they kids don’t get that!”

And then I turned to little Zsuzsi and told her that I don’t speak Romanian. Got it? I’m exactly that one person who can’t help you. Understand?

Zsuzsi: But I had a dictionary!

In front of me she placed a Hungarian-Romanian dictionary, and on the front cover there was a picture of the Chain Bridge, the Hero’s Square and the Danube.

I inhaled deeply and said to the Lord, “Alright I get it. You served it right back to me. I’ll stay.

It’s nice when God places you back in your tracks with a little humor - ‘just keep going and going and going, let your feet lead you towards happiness.’”

Every valley shall be filled, And every mountain and hill shall be brought low; And the crooked shall become straight, And the rough ways smooth; Luk. 3:5

- János bácsi! Székelyhídon van benzin kút? -kérdeztem a ház karbantartóját. Ebből már tudta, baj van. Na, így indult a tegnap. Azaz nem, mert ekkor már úton voltunk Nagyvárad felé, hogy újabb útleveleket vegyünk fel és adjunk le. Ekkor már elmentünk Semjénbe felvenni Erzsike anyukáját - tudjátok a szépen megépült házból, mert ő kell ugye az útlevél kérelemhez. Na, volt gyerek, volt anyuka, voltunk mi is csak épp a benzinszint kijelző játszadozott a maga állásával, míg egyszer csak kigyúlt a kis jelző, majd a kocsi szépen lassan le is állt. Így indult a nagy nap, amikor mi majd megjárjuk Nagyváradot, a közjegyzőt és még a postára is elmegyünk. Álltunk az forgalmas váradi út szélén, vészvillogóval. Felhívtam a székleyhidi kollégákat, örök megmentőinket, hogy jól jönne egy kis üzemanyag. Na jöttek is, hoztak is. Boldogság. Robogunk tovább Nagyvárad felé. Nem adjuk fel. A két múltkori útlevelet megkapjuk, és akarunk beadni egy újat is. Sajnos az új kislány születési anyakönyvi kivonata annyira rossz állapotban van, hogy nem fogadják el. Na csináltassunk neki újat. Frankó csak vesztünk vele két órát de kész lesz még ma - mondják. Jó, nem adjuk fel. Délután kettőkor kezünkben az új anyakönyvi kivonattal visszatépünk a hivatalba, hogy akkor legyen útlevél. Mondják jó, de mivel ilyen későn mentünk csak holnap reggelre lesz kész :(((( na bumm, ezért kértünk egy éveset, hogy ne kelljen kétszer anyukát Nagyváradra cipelni, legyen kész minden egy nap alatt. De nem. Közben azért az jó, hogy a közjegyzőnél elintézzük a meghatalmazást a másik két útlevélre, amivel át tudjuk majd hozni Zsuzsit és Valit a határon. Legalább ez. Visszafelé már csak a román rendőr állít meg minket, de teljesen rendben vagyunk, már folyékonyan jó napotozok és mosolygok mindenkire. Közben pedig a mennyben érzem magam, mert újra itt vagyok és este újra ének, és az esti jó-rossz játékban benne van Erzsikétől, hogy a legjobb az volt, hogy egész nap az anyukájával lehetett és minden gyerek elmondja, hogy a legjobb az volt, hogy Zsanival megérkeztünk. És tényleg az volt. Nekünk is.

“Mr. Janos! Is there a gas station in Szekelyhid?” I asked the house caretaker. From this he knew, there was trouble. Well, this is how yesterday started. Wait, not necessarily, because by this point we were already on the road towards Nagyvarad, to pick up new passports and hand in paperwork for the next ones. By this point we had already picked up Elizabeth’s mom, from, you know, the newly built house, to help us with the passport papers. So we had kids and parents with us, all was good, until the the car slowly came to a gradual stop, as we ran out of fuel. This is how the day started during which we were supposed to go to Nagyvarad, the officials and to the post office. We had broken down on the side of a busy road. I called our colleagues in Szekelyhíd  (our permanent rescue team), and told them that some gas could come in handy right now. So they came with the necessary materials: yay! So we continued toward Nagyvarad, not giving up! We got the two new passports, but sadly one of the little girl’s birth certificate was in such bad shape that they would not accept it. So we’ll make a new one. Even though it’ll take around two hours, we’ll get it today at least. Good, we’re still not giving up. By 2:00 pm, we have the new birth certificate so we go back to the officials and ask for the passport. They accepted this one, but said that we came so late that they can’t finish it today, only by tomorrow morning :( now we’re going to have to drag the mother to Nagyvarad again. But until then, we will be able to get two more kids’ initial papers ready as well. On the way home, only the Romanian police stopped us, but I’m in such a good mood that it didn’t even bother me. I’m simply overjoyed because I get to be with the kids again, sing to them again, play, etc. At night, when we played our “good vs. bad” game, Elizabeth said that she was happy to have spent the whole day with her mom, and all the other kids said that they were excited that Janet and I arrived today. And we were so thankful to be here as well.

Nyugodtan kijelenthetem, hogy a február a csodák megvalósulásának hónapja volt. Épp olyan csodáké, amikről Reményik is ír a Csendes csodák című versében. Mindennapi, egyszerű dolgok ezek, mint a víztükörben a fellegek. Valóban nem történt semmi különleges csak hazavittünk pár gyereket, földrajz óra volt és süteményt sütöttünk és beadtunk még pár útlevelet is. Csendes csodák. Ezekről azonban eszembe jut nem csak ez a vers, hanem egy német mese is. Amikor Németországban voltam egy keresztyén csoporttal jártam dicsőíteni. Ők énekeltek én pedig olvastam. Leginkább ezt a mesét, ami egy napról szól. Véletlenül egy februári napról, 23-ról. Ez a február 23 a testvéreivel együtt lakik valahol, és arra vár, hogy a földre jöhessen és ö is egy nap legyen. Minden nap csak egyetlen egyszer jöhet a földre, így persze szeretné, ha az a nap híres lenne és bekerülne a történelem könyvekbe. A mi kis február 23-unk is álmodozik, hogy ha majd egyszer ő a földön lesz, akkor biztosan történik majd valami nagyon különleges.... Megszületik és körülnéz a világban. Esik az eső, hideg van és a nap sincs sehol. Semmi háború vagy földrengés....Eltelik a nap és az összes öröme annyi lesz, hogy születésnapokat és szerelmes párokat lát. Semmi extra. Mikor eljön az éjfél hazamegy, ahol a többiek kinevetik, milyen kis béna volt. Aztán később, sok sok év múlva február 23. mégis csak bekerül a történelem könyvekbe. Ezen a napon ugyanis semmi rossz nem történt, nem tört ki háború, senki sem ölt meg senkit kerek e világon, így kinevezik a béke napjává. Itt a vége fuss el véle, fejeződik be a német mese.

Sokszor így vagyok én is az életben, mint február 23. Várom a csodát. Várom a valamit, amiről nem is tudom hogy mi lesz, de világokat kell megrengetnie, az biztos. S mind e közben elsuhanok születésnapok, hazalátogatások, útlevelek és süteménysütések felett. Jó, hogy volt ez a február, ami visszairányított a csendes csodákhoz. 

Reményik Sándor
Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tûz nyelje el Sodomát.
A Mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.
Tedd a kezedet a szívedre,
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?
Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüst pontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?
Nézd, árnyékod hogy fut el elõled,
Hogy nõ, hogy törpül el veled,
Nem csoda ez? - s hogy tükrözõdni
Látod a vízben az eget?
Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

I can proudly say that February was honestly the month in which miracles happened. The same kind that Sandor Remenyik wrote his poem “Silent Miracles” about. These are all everyday things, like the fog on the windows. Nothing exceptional happened, we just took home a few kids, had a geography class, made muffins and handed in some initial passport papers. Silent miracles. But these events reminded me not only of a poem, but also of a German story. When I was in Germany, I went around with a group of Christian missionaries. They sang will I read (it was usually the same story). This tale happens to be about a certain day, February 23rd, to be exact. February 23rd is living with his siblings in this story, waiting and hoping that one day he can be a “day” in this world, too. He dreams that when he can be on Earth, something extraordinary will happen. Everyday can only be on this planet for its given 24 hours, so he’s hoping something amazing will occur, so he can be recorded in textbooks and be forever remembered. Well, one day he made it to our planet. It was cold and rain was beating the pavement. The Sun was nowhere to be found. No wars, no earthquakes. The day passes and all he sees is birthdays and people falling in love. No extraordinary. When midnight comes around, he goes home where his siblings make fun of him for how lame his day was. But many, many years later, February 23rd did make it into the history books. On this day, no wars broke out, no murders occurred and nothing bad happened, making the the Day of Peace. What a lovely ending to this German story.

Lots of times, I feel just like February 23rd. I’m waiting for the miracle. I’m waiting for something, and I can’t be sure what it is, but it’s going to change my life, that’s for sure. And while I sit here, hoping, birthdays, trips home, passports and baking desserts simply fly by. I’m so thankful for this certain February, because it reminded me to love life for its simple joys.

Simple Joys

Don’t wait for something life changing

or for the world to split into two.

Be thankful for the simple joys

which are laid nicely in front of you.

Place your hand on top of your heart

and listen to its steady beat.

Isn’t that more exciting,

than watching two enemies meet?

Look up at the thousands of stars

scattered along the night sky:

One day even your orphaned soul

can up there, with these beauties, fly.

Look at your shadow beside you,

as it jumps and hops on the street,

and how the evening sky is reflected

in the puddle in front of your feet.

Don’t wish to change this big world

Don’t wish for passion or fear.

It’s the simple, natural beauties,

which let God say “I am here”.

Az is egy új célunk volt, hogy a gyerekek szülinapját megünnepeljük. Éppen februárban (már megint egy isteni éppen), szóval éppen ebben a hónapban meglepően sok szülinap volt, így volt alkalmunk énekelni és pusziszkodni bőven. Mivel Zsani az egyik szülinapos gyerek keresztanyja, így kitaláltuk, hogy muffint fogunk sütni. Relatív egyszerű, nem olyan, mint a palacsinta, hogy fél délelőtt ott áll az ember, hogy mindegyik gyereknek legalább kettőt jusson. Na, csináltunk almás muffint, mert jó sok alma volt. A nagyobbak nekiálltak almát pucolni, aki akart segíthetett a tészta összeállításában, a többiek minket néztek vagy az Aranyhaj című legújabb rajzfilm slágert. Hála Eszteréknek, akik hozták :). Nos, a gyerkőcök lelkesen törték a tojásokat, keverték a tésztát, adagolták az összetevőket. Nagyon élvezték, És este, amikor összeültünk imádkozni, akkor szinte mindegyikük azért adott hálát, hogy segíthetett a sütésben.Pedig gondolhatjátok, hogy egy gyerek kb egy tojást ütött fel, aztán jött a következő manci. És mégis. Mégis.

Leányaitokat pedig elviszi kenőcskészítőknek, szakácsnéknak és sütőknek. Sam I. 8:13

Another one of our new goals was celebrating all the kids’ birthdays. Coincidentally, in February, there were many birthdays, so we had many opportunities to sing and and give kisses to one another. Since Janet is the godmother of one of the kids whose birthday had to be celebrated, we have the great idea of making muffins. It’s relatively easy to make, not like Hungarian pancakes which take hours. So we made apple muffins, because we had an overwhelming amount of that! The older kids helped us peel apples, some helped make the dough, while others either watched us or the new movie which we recently got (thank you, Eszter!). The kids thoroughly enjoyed cracking the eggs, mixing the dough, and passing the ingredients. They loved it, and at night when we sat around and prayed, all of them thanked God for getting the opportunity to help make the muffins today. But you can imagine, all one kid could do was break an egg, and then came the next one. But still they thanked God. Still.

And he will take your daughters to be perfumers, and to be cooks, and to be bakers. Sam I. 8:13

Megérkezett Zsanett, aki nagyon okosan kitalálta, hogy földrajzórát tart a gyerekeknek. Ez a gyerkőcöknek nagyon jól jön, mert az iskolai oktatás hagy némi kívánni valót maga után. Konkrétan nem tartanak földrajz órát sokat, így a térképészettel kellett kezdeni. A bolygó, ahol élünk. Kontinensek, tengerek, óceánok, országok, folyók és fővárosok. Teljes káosz. Zsani készült és okosan hozott feladatokat magával. Térképek Európáról, tesztek, kérdések. Szomszédos országok, vaktérkép. A terv az, hogy hétvégente külön kontinensekről tartunk előadást. Pl: Afrikai hétvége, zenével, térképpel, kultúrával, természetfilmekkel. Nehéz elképzelni, hogy van az, hogy még a felsősök sem tudják mi az a szavanna, mit eszik a zebra és milyen országok vannak hol.

"Kezdetben teremté Isten az eget és a földet." Mózes I 1:1

Janet has arrived, and she had the very smart idea of giving the kids a geography lesson. This was extremely useful for the kids because the education with they receive in school is not altogether that excellent. They hardly ever offer geography classes, so we started off primarily with looking at maps. The planet, which we live on. Continents, oceans, seas, countries, rivers and capitals. It was a huge mess. Janet was well-prepared though and brought along lots of activities. Maps of Europe, quizzes, questions. Neighboring countries, “color-your-own-world” worksheets. The plan is that every weekend, we learn about a different continent. For example, during the African weekend we will listen to music, observe maps, learn about culture and geography. It’s mind boggling that even the high schoolers don’t know what a “savannah” is, what a zebra eats and where major countries are.

In the beginning God created the heavens and the earth. Gen. 1:1

Vali: Egyszer volt egy malacom. Nagyon hasonlított Mónikára.

Kinga: Erika, hozd ide kérlek szépen a zöld ceruzát. Erika hoz egy kéket. Kinga: Erika mi van, te vakszín vagy?

Merci (5) egy otthon töltött hétvége után: Kató néni! Úgy veszem észre, apukám ügyes!

Karácsonykor kérdezem Enikőt: Azt a babakocsit te kaptad?

Enikő (5): Nem! De jó sok szaloncukrot adtam érte!

Zsuzsi(10) Karácsonykor, mikor mindenki azt kapta, amit kért: Na, a jó Isten ügyes volt!

Kinga(4): Bevertem Encit is és Mercit is a földbe.

Zsuzsi: Nálunk Székelyhídon este csillagok vannak. Itt is úgy szokás?

Merci (5): Nagyon jól tudok focizni. Rúgom már kiskorom óta.

Kinga: A vendégeknek nem mutatjuk meg a szobát, mert még nem ért oda a rend.

"Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa."  Mk. 10:14

Vali: Once I had a pig. It looked like Monica.
Kinga: Erika, bring me a green crayon please. Erika, bring me a blue one. Erika, what are you? Blindcolor?
Merci (5) after spending a weekend at home: Kato! I just noticed that my daddy is talented!
After Christmas, I asked Eniko: Did you get that baby-carriage? Her reply: No, but I traded a lot of candy for it.
Zsuzsi (10) after Christmas when everyone got what they wanted: Well, God sure did a good job!
Kinga: I beat Enci and Merci into the ground.
Zsuzsi: At home, in Szekelyhid, we have stars at night. Is that the custom here too?
Merci (5): I’m really good at soccer. I’ve been practicing since I was a kid.
Kinga: We don’t let guests go into our rooms, because cleanliness and order have not arrived there yet.

..Suffer the little children to come unto me; forbid them not: for to such belongeth the kingdom of God. Mk. 10:14

Február tényleg a beteljesülések hónapja volt. Van egy testvérpárunk, akik három évvel ezelőtt kerültek hozzánk. Nem laknak messze, kocsival kb. 15 perc alatt érjük el Érsemjént. Azért hozták be őket, mert összedőlt a ház, ahol laktak. A gyerekek épp karácsony napján érkeztek hozzánk és azóta nem is tudtak hazamenni, mert ugye nem volt hova. A szülők ritkán látogatják őket és akkor is csak kb.10 percet ülnek. Három éve azt hallgattuk, hogy már mindjárt kész a ház és már mindjárt hazamehetnek a gyerekek, akik ezt nagyon nagyon várták és persze annál nagyobb volt a csalódás, mikor kiderült, hogy még sincs ház és mégse mennek. Maradnak. Mindig maradtak. Mindig csak ők ketten. Mikor mindenki hazament hétvégére vagy iskolai szünetben vagy akár karácsonyozni, ők ketten maradtak. Ők voltak a legárvábbak. Ezért elhatároztam, hazaviszem őket egy napsütéses szombat délután. Legyen már elég az ígéretekből. Nézzük meg van e ház vagy ha nincs, mi van.

Az út kb. tényleg 15 percig tartott. A gyerekek mondták hol jobbra hol balra. Mikor beértünk a faluba, egyre izgatottabban mutogattak, hogy itt lakik a Feri, itt meg a Jóska. Itt az iskola és ide jártunk óvodába. Ez az internetes hely és ott van a néptanács. Szép kis falu ez a Semjén, szó se róla. Aztán, amikor befordultunk az ő utcájukba, már izgatott hallgatás volt. Tudtam, a harmadik ház az övéké a jobb oldalon. Enyhe kanyar van az utcában, nem lehetett látni a sarokról van ott a telken valami, vagy nincs. Éreztem, hogy a torkukban dobog a szívük és ha lehetne megmondanák az utcában minden háznak, fának és bokornak, kicsit guggoljanak le, hadd lássák meg végre az igazságot.

És akkor bekanyarodtunk, és akkor ott volt. Ott volt a telken egy újonnan épített házikó. Falakkal, tetővel, reménnyel. Nincs bevakolva és ablakai sincsenek... még. De állnak a falak, van benne kályha. Kicsivel később előkerültek a szülők is. Beinvitáltak, büszkén megmutatták mi van bent, mik a tervek. Ha lehet már a tavaszi szünetben haza tudnak menni pár napra a gyerekek. Ha lehet. Még nem lesz kész, de már van hol aludni. De nyárra biztos kész...-mondták. Nem tudjuk mikor lesz kész és még mindig nem tudjuk haza tudnak-e menni vakációban a testvérek. Mindenesetre van egy ház, amit a két szemünkkel láttunk.

"Építsetek házakat és lakjatok azokban, plántáljatok kerteket és egyétek azoknak gyümölcseit." Jer. 29,5

February was really the month in which dreams came true. There’s a set of siblings who arrived to us three years ago. They don’t live far, only about 15 minutes away. They brought them here because their house collapsed. The kids arrived to us on Christmas day, and since then they have not been able to go home because, of course, they don’t physically have one. The parents hardly ever come visit, and even then it’s for around 10 minutes. For three years, they have been telling us that “soon they kids can come home”, which of course the kids were thrilled to hear. So when we discovered that there was absolutely no house being built, the kids were even more upset. The siblings had to stay with us even longer. Always staying. Even during Christmas break or for long weekends. They were the only two in the house. They were the closest to being true orphans. Because of this I decided that one sunny Saturday I would bring them home, to see how their new house was actually coming along.

The trip took about 15 minutes. The kids told me which way to go. When we arrived into the town, they became more and more excited. “Feri lives here!” “And Joska there!” “This is where we went to preschool”. But when we turned into their street, an overwhelming silence came over them. I knew it from here, the third house on the right was there’s. There’s a slight bend in the road, so from the street corner, we couldn’t see if there was a house there, or not. I could sense their anxiety, and how they wished every tree, bush and house blocking their view could simply disappear.

But as we made it around the corner, we finally saw that there was something building there. There on their property was a newly built house. With walls, a roof, and hope. There are no windows...yet. But there’s something standing there, and there’s even a fireplace. A little later, the parents came into the picture as well. They invited us in, and proudly showed us everything inside and what the plans were. Maybe the kids will even be able to go home over spring break. Maybe. It won’t be completely finished, but at least they’ll have somewhere to sleep. “But by summer, it’ll definitely be done”- is what they told us. We honestly are not sure when it will completed and we don’t know if the siblings will be able to go home over break or not. But past it all, what’s important is that there is a house, which they could see with their very own eyes. With this, they can now have hope.

Build ye houses, and dwell in them; and plant gardens, and eat the fruit of them. Jer. 29,5

Február az álmok beteljesülésének időszaka volt. Zsanettel sikerült elvinnünk két testvérpárt és az apukájukat Nagyváradra, ahol beadtuk nekik is az útlevélkérelmet. Elvileg két hét és máris jöhet Zsuzsi és Vali magyarba, ahogy ők mondják :) A nagy terv az, hogy tavaszig, de legkésőbb nyárig még legalább három gyereknek ezt meg tudjuk csinálni. A procedúra nem túl egyszerű, mert először is szülők kellenek hozzá és azok hajlandósága. A szülőknek kell legyen buletinjuk, ami a személyi igazolvány. Ha van nekik buletin, és még bele is egyeznek, akkor lehet kikeresni egy szép naptári napot, amikor megtámadjuk a nagyváradi hivatalt. Kell hozzá valaki, aki beszél románul. Én mondjuk itt kiestem..:( Ha beadjuk (darabja 20 rugó 5 évre....), akkor két héten belül kész is és megint érte kell menni. halleluja. Na ha ez megvan, akkor még kb. sehol nem tartunk, mert ugye a gyerek kiskorú és én nem vagyok az anyja, szóval a szülővel, buletinnel, útlevéllel, mindennel el kell menni egy csodaszép irodába, ahol lefénymásolják az összes papírt és írnak egy kérvényt, hogy ki vagyok, mit akarok. Na, ezzel a kis kérvénnyel kell áttipegni a közjegyzőhöz Érmihályfalván (szülővel, magammal én útlevelemmel salalalala) és íratni egy meghatalmazást, hogy én, aki vagyok átvihetem a gyereket a határon, mert megengedte apja, anyja és nem éppen elrabolom, eladom, kereskedek vele, csempészem és a többi. Na ez a kis gyenge procedúra szülőtől függően minimum 2-3 hét és minimum 2-3 szabadnap. De aztán kész! Gyerekek és boldogság itt!

Én is mondom néktek: Kérjetek és megadatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Lk: 11,9.

February was the month in which dreams came true. Janet and I took a two sisters and their father to Nagyvarad, where we handed in their initial passport forms. Apparently, we only have to wait two weeks until Zsuzsi and Vali can come to Hungary! The plan is that by late spring/early summer, we get at least three more kids their passports. The procedure is not easy, because the primary step is getting the parents to approve of these trips. The parents also need personal identification papers. If they have this, and we have their consent, then we can attempt to get the passport from the officials. For this, we need someone who speaks Romanian (this is where I could no longer help, unfortuantely). If we hand in the forms, then in two weeks they will be finished and we can go pick it up! Hallelujah! Once we’re done with this, we are still nowhere in the process. Since they are minors and I am not their parent nor legal guardian, I am not allowed to take them across the border without their parents’ consent. So now we take all the papers to a new office where they figure out who I am and what I want. Well, this “simple” little process takes about 2-3 weeks and a minimum of 2-3 full days of work on it. But then it’s done! And the kids can have an experience of a lifetime: meeting the modern world! Kids and happiness here.

And I say unto you, Ask, and it shall be given you; seek, and ye shall find; knock, and it shall be opened unto you. Lk: 11,9.

 Van egy út Értarcsa és Gálospetri között, ami számomra az egyik legszebb út a világon. Megjártam már rajta poklot és mennyet egyaránt. Csupán négy km, de ez a 4 km néha az életet jelentette, s néha a halált. Halált akkor, amikor nehéz szívvel vezettem rajta vissza a faluba, mert börtönnek éreztem a helyet vagy akkor, amikor felborultam rajta és a kocsi oldalán csúszva borultam az árokba. Életet pedig akkor, amikor szabad szívvel mentem vissza a gyerekekhez, jókedvűen, mosolyogva. Egy jó ideje már csak életet jelent. Ugyanaz az út, s mégis mennyire sok mindent kivált belőlünk. Ugyanaz az út s mégis néha olyan hosszú néha pedig nagyon rövid. Egy kicsi szakasz, ahol elmarad a világ zaja és szép lassan a búzatáblák között megérkezünk a faluba, a múltba. Köldökzsinórnak neveztem el, mert ez tart minket életben. Petrit, a falut. Ez köt össze Románia nagyobb vérforgalmával. Az út. A lüktetés, az élet, a köldökzsinór.    

Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Jn. 14:6.

There is a road between Ertarcsa and Galospetri, which in my opinion, is one of the most beautiful roads on the planet. I’ve gone through heaven and hell on this short little path. It’s only four kilometers long, but sometimes these four kilometers meant life or death. Death, when I went to this small village with a heavy heart, for it felt like a prison to me, or when my car tipped over and skidded on its side into a ditch. Yet it meant life when I could hardly wait to see the kids again, and had a huge smile on my face. For a while now, it has always symbolized happiness. The same little road, but it contains so many meanings. A short path where we leave the world’s speed and noise behind, and travel through rollings hills into the past, into Galospetri. The “unbilical cord” is what I like to call it, because that’s what keeps us alive. Petri, the village. It ties us together. The road, pulsation, life. The Umbilical Cord.

Jesus saith unto him, I am the way, and the truth, and the life: no one cometh unto the Father, but by me. Jh. 14:6

Ezen a héten megkezdődik a böjt, így mi is elbúcsúztattuk a telet. Hála a sok támogatónak, gyönyörű jelmezekben sorakoztak fel a gyerekek. Míg a lányok tündérek, a fiúk vérfarkasok szerettek volna lenni. Végül tündérek, angyalok, ördögök és sok-sok álarcos manó ropta a nóta TV-re, mert zenével nem készültünk... "Még sosem volt ilyen jó kis mulatságunk!" - mondták.

picasaweb.google.com/kato.fellegi/February192012

This week, lent starts so we said goodbye to winter! Thank God for all our sponsors; our children were dressed in beautiful costumes. While the girls wished to be fairies, the boys wished to be werewolves. In the end, fairies, angels, devils and lots of masked children were dancing and singing to the TV (because we forgot to prepare music).... “We’ve never had a party this fun before!” is what they said.

Ülök a vonaton Debrecen és Budapest között. Jó meleg van. Ülök és bámulok ki az ablakon.  A nagy magyar hóborította Alföldet bámulom, ami felett most is kavarog a hó. Csak bámulok és emlékezem. Nagyanyámra, aki vigyázott rám mikor kicsi voltam. Nem jártam óvodába, mert vele otthon tudtam maradni. Mesét olvasott, krumplis lepényt sütött. Amíg sütött én ráálltam a kis sámlira, kihúztam a kredenc fiókját és elkezdtem játszani a lopóval. A lopó egy varázslatos dolog volt számomra, mert magához vonzotta a fiók összes szögét és minden kicsi vas darabkáját. Nagyanyám mágnesnek hívta de ezt én nem is értettem, hiszen lopó volt, minden szöget ellopott és vissza sem adta, csak ha nehezen húztam. 4 – 5 éves lehettem. És nagyanyám mesélt nekem. Minden nap ugyan azt, mert én meg nem untam. A varázserdőről mesélt és ha nem ugyan úgy mondta szó szerint minden alkalommal, akkor kijavítottam, hogy kihagyott egy jelzőt. Csak nevetett és mondta úgy, hogy nekem jó legyen. Mama velünk lakott. Csendben és észrevétlenül öregedett meg, bár nekem mindig is öreg volt. Fellegi Pálné, 94 évet élt. Isten nyugosztalja.       

I’m sitting on the train between Debrecen and Budapest. It’s quite warm. I’m sitting there, staring out the scratched window. A big, snow-covered, Hungarian fields are in my view, and winter’s miraculous flakes are floating down from the sky. I sit there and reminisce, of my grandma, who took care of me when I was young. I did not go to preschool, because I could stay with her. She read stories, made me delicious lunches. While she was cooking, I got on the stool, pulled out the drawer, and started playing with “sniper”. This was true magic in my eyes because it attracted all the utensils and metal pieces. Sure, my grandma called it a magnetic, but this was pish-posh. Obviously, this was a “sniper”. I was around four or five when my grandma was telling me a story. Everyday the same one, for I never got bored of it. It was the one about the magical forest, and if she messed up a part, I would correct, even if it was only the slightest mistake.  She just laughed and restarted, just so I could be content. Grandma lived with us. Quietly and slyly she started to gray, even though I always considered her ‘old’. Mrs. Fellegi, 94 years old. Rest in peace, dear one.

Hogy miért is vagyok itt, sokszor megmagyarázhatatlan. De amikor meg tudom magyarázni, akkor nem is értem, hol máshol lehetnék, hiszen itt a helyem.  A multinál mindig azt éreztem, a riportokat bárki le tudja futtatni, hiszen csak az entert kell megnyomni hozzá. Akartam, hogy ott legyek, ahol én kellek. Hogy hol kellünk mi, ahhoz nagyon nyitott szemmel és füllel kell járni. El kell kapni azokat a pillanatokat (és ezek tényleg csak pillanatok), amik tovább visznek. Tegnap este énekelhettem a fiúknál is és a lányoknál is. A fiúkhoz ritkábban jutok el. Ágyba raktam mindet, majd jöttek az énekek.  A zeneterápia nagyon jól működik, még a legelevenebb gyerekek is elhallgatnak és lenyugszanak az énekszóra. Ha így alszanak el valami különleges béke van rajtam, hogy boldog lesz az álmuk és nyugodtan alszanak reggelig, mert békességben aludtak el. Mikor befejeztem, végig csókoltam minden himlős és nem himlős kobakot. Már csuktam be az ajtót, mikor Danut, a kis négy éves Manci, akit csak megzabálni lehet annyira édes, utánam kiabál a meleg sötétből, hogy: “ Szeretlek Kató néni!”  Olyan tisztán csengett a hangja… hirtelen alig tudtam válaszolni neki. Hárman jöttünk ki a szobából, de ezt már csak én hallottam. Épp jó felé állt a fülem.

"Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól." Jakab 1,27

“Why am I here again?” is the question I often ask myself. But when I can explain, then I wonder how I could ever go anywhere else, since this is really my place. In the office, I always felt that anyone could do that job, for all you had to do was press the “enter” button. I wanted to be where I was truly needed. But to find where we are needed, we have to approach life in a very open-minded outlook. We have to catch those moments which really carry us along. Last night, I could sing for the boys and the girls. It’s more rare that I get to sing to the boys. I tucked them all into bed, and then came my voice. Music is a wonder which enchants even the most immature of kids. When I get to give this to them, I sleep fulfilled, knowing that their dreams will be sweet and their slumber peaceful. After I sang, I kissed every (sick or healthy) head. As I was closing the door behind me, Danci, my little four year old who you could just eat up (he’s honestly the cutest thing on the planet), calls out from the darkness after me “I love you, Kato!”. His voice was so clear, it shocked me emotionally, I hardly knew what to say. There were three of us walking out of the room, but only I heard it. In that moment, my head was leaning the right way. In that moment, I found my place.

"Pure religion and undefiled before our God and Father is this, to visit the fatherless and widows in their affliction, `and' to keep oneself unspotted from the world." James 1, 27

Ja és mindenki himlős. Van bárány, rózsa, és hólyagos himlőnk. Gyakorlatilag a 29-ből 5-en nem kapták még el de csak idő kérdése…  Kicsi pulyáim, fekszenek az ágyban és viszketnek. Kingának a szájpadlásán és a talpán is van belőle.  Melegben kellene dunsztolódni nekik hogy szépen kikeljenek a kelések…, na meleg az nincs, viszketés az van. Meg még mindig tél de azt én nagyon élvezem.  Azt az 5-öt, aki  egészséges,  ki is küldtük játszani a hóba.  A többi nézte az ablakból.  Örülök, hogy nincs időm gondolkozni, híreket hallgatni vagy BKV-zni. És Baczkó Zsuzsi drága kollégámat idézve nagyon örülök, hogy nem vagyok afgán nő.

Oh yeah, forgot to mention this! Everyone has chicken pox. Out of the 29 kids, only 5 haven’t caught it yet (but who knows how long that ratio will last!). My little darlings, they lie in bed and are constantly itching themselves. Kinga even has them on the roof of her mouth and on the bottom of her foot. They should be in a warm environment, but we don’t have any heat (just lots of itching). It’s still winter, but I am thoroughly enjoying that. We even sent out the five who are healthy to play in the snow. The rest had to solemnly watch from the window. I’m glad that I don’t have time to think or listen to the news. And quoting my dear colleague Zsuzsi Baczko, “I’m glad I’m not an Afghan woman.”

Mára ismét ki kellett hívni a mentőt, mert Mónika újra rosszul lett. Nem vitték el, csak kezelték. Közben még mindig nincs víz. és akkor jönnek a támogatók, hogy bográcsozzunk, víz nélkül. Jó.

Én közben elmentem Margitára, ahol kaptunk egy adag adományt, a katolikusoktól. Minden nagyon jó volt, csak a kocsinak a hátsó ajtaja felmondta a szolgálatot és nem lehet becsukni. Ami alapban nem olyan nagy gond, ha lötyögjön ott magába, de már nagy gond akkor, amikor tele vagyunk adományokkal és a sok zsák kinyomja az ajtót.

Kb. 20 métert jöttünk a templomtól, mikor látom a visszapillantó tükörben, hogy szépen potyogtatom a zsákokat az úton magunk után.  Nem is kellett két másodperc, mire megjelentek az utcabeliek, hogy adjunk nekik a zsákokból. Még össze sem tudtuk szedni őket.

Hát adtunk, Isten fizesse.

Ezután összejött egy nagy álmom. Végre.  Az adományokat, mivel nekünk nagyon sok ruha és élelem van hála Istennek, elvittük Bihardiószegre, ahol napközi otthona van az alapítványnak. Bihardiószeg kb 20 km innen. Az ottani napközi otthonban 21 gyerek van. Nem nagyon látogatják őket, valahogy kiesnek, pedig a váradi úton vannak rajta.

Nem sok támogatást kapnak így minden jól jön nekik. Régen mindig erre vágytam, hogy ha nálunk túlcsordul, akkor oda menjen, ahol szükség van rá. Nagyon örülök, hogy ez végre megvalósult J köszönöm !

Once again, we had to call the ambulance because Monika got sick. They didn’t take her away, just took care of her in the house. Meanwhile, we still don’t have water. And the sponsors are coming, and we intended on making them soup, but we don’t have water...yikes.
Meanwhile, I went to Margita, where we got lots of donations from the Catholics. Everything was going well but the truck’s back door gave up on us and we could not close it. Usually this wouldn’t be a problem, we’d just let it flap back and forth aimlessly, but since the trunk was full of donations, all the bags pushed the door open.
We went about 20 meters from the church when I saw in the rearview mirror that the bags were slowly plopping out of the back of the truck and onto the street. It took about two seconds for the people in the neighborhood to come running out of their houses, begging for us to give them some goodies, too. We couldn’t even collect the bags! So we gave them some, God help us.
But then, one of my biggest dreams came true. Finally. Since we have tons of clothes and food (thank the Lord), we were able to bring the rest of the donations to Bihardioszeg, where there is a day-school (they don’t live there like our kids do). At this house, there are 21 kids. People don’t usually visit them, they somehow always get overlooked. Since they don’t get many sponsors, they need everything they can get. This was always my dream, that one day when we have too many donations, we’ll be able to bring it to them, where they truly need it. I’m so thankful that this finally came true!

Reggelre elment a víz. Nem bírták tovább a csövek és elfagytak. Gondolhatjátok. Még hogy nem tudunk mosogatni, kezet mosni, fürdeni vagy főzni, az OK. Na de WC-t nem lehúzni ott, ahol 35-en vannak…na az a durva. Nos, elmentünk a falu egy melegebb pontjára, ahol nem fagyott le a csap és onnan hordtuk a vizet mindenben, amiben lehetett. Mekkora érvágás ez. Az a kis mozdulat, hogy felemeled a csapot és jön a víz. Na ez most nincs. Tegnap a tűz, ma meg a víz. Elemi erők minden nap. Milyen érdekes, ezt raktam ki facebookra mikor eljöttem otthonról, hogy megyek a vadonba, ahol szembenézek a kővel meg magammal. Na welcome to the vadon. Mára már az utcai csapok is lefagytak, maradtak a régi tekerős kutak. Ma onnan húztuk a vizet. 

"Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örökéletre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne." János 4, 14

By morning, the plumbing was frozen. Well, you can imagine the rest. Ok, so we couldn’t wash dishes, clean our hands, cook or shower. That’s survivable. But in a house of 35, to not be able to flush the toilet...well that’s a problem. So we went to the one warmer place in the village, and that’s where we started lugging water from, in everything we could get our hands on. That was quite a burden. But that slight movement, of opening the faucet and fresh water spurting out. Well, we don’t have that anymore. Yesterday the heat, today the water. A natural, everyday movement. Interesting, that when I left Hungary, my facebook status was about “tackling the wild all by myself”. Well, welcome to the “wild”, Kato! So since all the plumbing froze, we were stuck with the manual wells. That is where we got our water today.

"but whosoever drinketh of the water that I shall give him shall never thirst; but the water that I shall give him shall become in him a well of water springing up unto eternal life" John 4,14

 

Ma nagyon fázott mindenki. Azt találtam ki, én leszek a tűz felelős, mert emlékszem voltak itt melegebb napok is a kastélyban, csak folyamatosan kellett rakni a tüzet. Na hát én raktam is. Negyed óránként tettem rá, hagy égjen. Sikerült felnyomni 80 C-ra is a vizet a cserépkályhában. Olyan kellemes, duruzsoló meleg lett, hogy ihaj. És ez olyan de olyan váratlan jó érzéssel tölti el az embert, hogy nem is értem. Meleget adni a kicsiknek. Az árváknak. Hogy tudom, melegben szuszognak, nem fáznak.  Mennyire egyszerű és mégis mennyire nagyon kellemes érzés. Egy kis meleg…Egy kis tűzhely. Egy kis otthon. Egy kis élet..

Today, everyone was extremely cold. So I declared that I would be in charge of the fire, because I remember that when I was living here, there were colder days but to keep up the indoor temperature, firewood constantly had to be added. And I added it indeed. I put on more firewood every 15 minutes, let the flames burn. I was successful in bringing up the temperature to 80 degrees Celsius in the tile fireplace. It became so warm and homey in the ‘castle’. And this filled everyone with such joy, that I can’t even describe it. To give warmth to the little ones. To the orphans. To know they’re in warmth, that they’re not cold anymore.. How easy, yet how rewarding. A little heat, a little fire, a little home, a little life.

Az egyik leányunkat kórházba vitték, vele ment a lányok nevelője. Így én kaptam meg a őket pár napra. Nagyon jó volt visszazökkenni ebbe a régi szerepbe. Csak hogy értsétek, egy nap abból áll, hogy hatkor kelünk. Az otthon öt óra.  A lányokat (15) felöltöztetem és megfésülöm, na ez a nem gyenge. Aztán fél 7-kor reggeli. 7-ig befejezik és fél nyolcig takarítanak. Fürdőszoba, folyosó, konyha, szoba. Félkor öltözünk és indulunk az iskolába, óvodába. Aztán én vissza haza. Ilyenkor télen, reggelente eszelős hideg van az utcákon. Ma reggel mínusz 23 fok volt. Azért szeretem olyan nagyon ezeket a reggeleket, mert nagyon szép ilyenkor maga a falu. Szépek a fák, az utcák, a templomok. Szép, ahogy megfagy a világ, és ahogy áttör a hajnali napfény a ködön.  Csak úgy, ahogy van, szép, Kár, hogy olyan korán van, különben megnézném gyakrabban J Na. Ebédig nyugi. Aztán jönnek sorban haza és ebéd után kezdődik a tanulás. Ez a kedvenc részem. Minden évfolyam leül a maga kis leckéjével az asztalhoz, és elkezd tanulni. Hát az annyira jó, mert minden  évfolyamban van gyerekünk,  így teljesen jól végig lehet követni, hogy is állunk össze nyolcadik végére. Vannak akikkel a betűket kell gyakorolni és vannak, akikkel a görög mitológiát. Aztán tollba mondok, mert én azt nagyon szeretem. Van egy kis délutáni tea szünetünk.  Este fél hétkor vacsora. Utána villámgyorsban lefürdetem őket, és nyolctól közös ima. Kb fél kilenc - kilenc között már az ágyban. Ima, mese, ének…ami belefér. De az ének mindenképp. Azt muszáj. Alszik a szívben…, Adjon az Isten.., Erdő mellett estvéledtem, aminek az a vége, hogy adjon Isten jó éjszakát. Hát, adjon Isten jó éjszakát!

"Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt." Mt. 7,14

One of our girls had to go to the hospital, so the girls’ caretaker had to go with her. So because of this, I was left in charge of them for a couple of days. It was amazing to take this role again. But please understand, that our days start with waking at six in the morning. In Hungary, that’s five in the morning. I had to dress and brush the hair of all 15 of the girls, which believe me is not easy. Then, at 6:30 we are served breakfast. At 7 we finish and then for a half hour they clean. The bathroom, the hallways, the kitchen, their rooms. Next, at 7:30, we get dressed to go to school or daycare. Then, I go home by myself. At this time in the winter, it’s unbelievably cold outside. Today, it was -23 degrees Celsius.
That’s why I love these morning, because the village is simply beautiful. The trees glisten, as do the streets and churches. It’s breathtaking, as the world freezes, and the uplifting sunshine breaks through the morning fog. It’s a shame that it is this early, otherwise I would watch this everyday if I could. Until lunch, there is peace. Yet at lunch, they file into the house and the studying begins! This is my favorite part. Every grade sits down at their own table, and starts their given homework. This is fantastic, because we have kids in each grade, so as you walk along the tables, you can see how the kids academically grow each year, up until the end of eighth grade. There are some who are learning letters, while others are learning Greek Mythology. Then I read something to all of them, and they must copy it down, because I love doing that. We also have an afternoon tea break. And at 6:30 we have dinner. After, I bathe all of them at the speed of light, and at 8 we start our group prayer. Then between 8:30 and 9, I tuck them all into bed. I sing, pray, or tell stories for them, anything that can fit in (but definitely singing). Let your loving heart rest...Let God give us what’s best. Next to the forest, here faded the light...So next we all know what steps comes which is right....Let God give us a beloved goodnight....Let God give us a beloved goodnight.

"For narrow is the gate, and straitened the way, that leadeth unto life, and few are they that find it." Mt, 7,14

Hála édesanyámnak és a jó öreg Citroennek, megérkeztem hétfőn Gálospetribe. Hó, hó hó. A meteorológusoknak üzenem, hogy vidéken sincs rendkívüli hideg vagy katasztrófa helyzet. Mínusz 17 az van és fél méteres hó is van. Errefelé úgy mondják, Tél. És micsoda tél! J

Hirtelen lecsendesedett nekem a világ itt Petriben, ahol még lovas kocsival járnak és valahogy más csendje van a télnek.  Az esti utcák hóborított csendje évtizedekkel röpít vissza az időben itt a dombok és buckák mögött.  Megérkeztem tehát ebbe az elzárt világba, ahol “éppen” ma (és ezeket az éppeneket mi keresztyének már jól ismerjük), szükség is volt rám.  Erre persze eszembe jut többek kimondott és még többek ki nem mondott gondolata, hogy majd pont te fogsz ott tudni segíteni? Bármit megoldani….?

Nos. Igen. Anya elment, mikor jött a telefon, hogy az egyik leánykánk kórházban van, érte kell menni. Az alapítvány autóját nem tudtuk kiszabadítani a hóból. Na hát akkor gyerünk, kerítsünk kocsit. De honnan is? Az új házvezetővel elkezdtük járni a falut, de szegénykém még senkit nem ismer itt. Nekem viszont, az itt eltöltött évnek köszönhetően sikerült beizzítani a régi szálakat, amire került sofőr, került autó és estére hazakerült a gyerek is. Az első délután, amikor már hasznos voltam. Hasznos. Pont én. Isten haszna,  eszköze. Előkerültek a földbe ásott talentumok és megsokszorozódtak. Mennyire jó.  És ez csak az első nap. 

"Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem." II. Kor. 12 9.

Thanks to my darling mother and the old Citroen, I made it to Galopetri on Monday. Snow, snow, and more snow. To all you meteorologists out there, I’d like to let you know that even in the country there isn’t unbearable cold or any catastrophies. Instead, we are blessed with negative 17 degrees Celcius and half a meter of snow. This kind of thing is usually called “Winter”. And what a winter this has turned out to be! Suddenly, the world quieted down for me here in Galospetri, where people still travel with a horse drawn wagon and somehow winter has a different peace and stillness. The sweet silence of the evening roads make it seem as if one has traveled back in time. I arrived to this closed off world, where suddenly today (to us Christians, these “suddenly”s are second nature) I was needed. And suddenly came to my mind the hurtful and cynical thought, what many people said, while even more secretly thought: “You really believe that it is you who is needed there?” or “Why do you think it is you, who can solve any problem there?” "Who are you to fix anything..."?.

Now, yes, my mom had to escape when we got the call saying one of our girls is in the hospital, and we need to go to her. They could not get the institution’s car out of the snow. Well, alright, let’s go, let’s get a new car! But from where? The new housekeeper and I searched the village, but the poor thing still did not know anyone. But after all the years I had spent here, I knew my way around pretty well, so it was time to pull out those old connections and I was able to acquire us a chauffeur, a car, and by nightfall the kids were home. By the first afternoon, I was already useful. Useful. Me. God’s tool, his friend. Finally my hidden talents appeared and grew. How amazing. And this is only the first day!

And he hath said unto me, My grace is sufficient for thee: for `my' power is made perfect in weakness. Most gladly therefore will I rather glory in my weaknesses, that the power of Christ may rest upon me. II. Cor. 12,9

A hó sem állíthat meg. Megyek Petribe, visszavonhatatlanul :) Jó, csak egy hónapra, de mégis. Mégis. Tele tervekkel, álmokkal, élettel. Valahogy így:

"Én nem tudok sokat a tengerről, de azt tudom (...), milyen fontos az életben nem feltétlen erősnek lenni, csak azt érezni, hogy legalább egyszer megmérettess, hogy legalább egyszer a legősibb emberi körülmények között szembenézz a vak és süket sziklával, egyedül csak a saját kezed és eszed segítségével." (Út a vadonba)

Even the snow cannot stop me, I am irrevocable. I am only going for a month, but still, it’s a month full of plans, dreams and life. Something like this:

"Now I don't know much about the sea, but I do know that that's the way it is here. And I also know how important it is in life not necessarily to be strong but to feel strong. To measure yourself at least once. To find yourself at least once in the most ancient of human conditions. Facing the blind death stone alone, with nothing to help you but your hands and your own head."