Ülök a vonaton Debrecen és Budapest között. Jó meleg van. Ülök és bámulok ki az ablakon.  A nagy magyar hóborította Alföldet bámulom, ami felett most is kavarog a hó. Csak bámulok és emlékezem. Nagyanyámra, aki vigyázott rám mikor kicsi voltam. Nem jártam óvodába, mert vele otthon tudtam maradni. Mesét olvasott, krumplis lepényt sütött. Amíg sütött én ráálltam a kis sámlira, kihúztam a kredenc fiókját és elkezdtem játszani a lopóval. A lopó egy varázslatos dolog volt számomra, mert magához vonzotta a fiók összes szögét és minden kicsi vas darabkáját. Nagyanyám mágnesnek hívta de ezt én nem is értettem, hiszen lopó volt, minden szöget ellopott és vissza sem adta, csak ha nehezen húztam. 4 – 5 éves lehettem. És nagyanyám mesélt nekem. Minden nap ugyan azt, mert én meg nem untam. A varázserdőről mesélt és ha nem ugyan úgy mondta szó szerint minden alkalommal, akkor kijavítottam, hogy kihagyott egy jelzőt. Csak nevetett és mondta úgy, hogy nekem jó legyen. Mama velünk lakott. Csendben és észrevétlenül öregedett meg, bár nekem mindig is öreg volt. Fellegi Pálné, 94 évet élt. Isten nyugosztalja.       

I’m sitting on the train between Debrecen and Budapest. It’s quite warm. I’m sitting there, staring out the scratched window. A big, snow-covered, Hungarian fields are in my view, and winter’s miraculous flakes are floating down from the sky. I sit there and reminisce, of my grandma, who took care of me when I was young. I did not go to preschool, because I could stay with her. She read stories, made me delicious lunches. While she was cooking, I got on the stool, pulled out the drawer, and started playing with “sniper”. This was true magic in my eyes because it attracted all the utensils and metal pieces. Sure, my grandma called it a magnetic, but this was pish-posh. Obviously, this was a “sniper”. I was around four or five when my grandma was telling me a story. Everyday the same one, for I never got bored of it. It was the one about the magical forest, and if she messed up a part, I would correct, even if it was only the slightest mistake.  She just laughed and restarted, just so I could be content. Grandma lived with us. Quietly and slyly she started to gray, even though I always considered her ‘old’. Mrs. Fellegi, 94 years old. Rest in peace, dear one.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.