Hála édesanyámnak és a jó öreg Citroennek, megérkeztem hétfőn Gálospetribe. Hó, hó hó. A meteorológusoknak üzenem, hogy vidéken sincs rendkívüli hideg vagy katasztrófa helyzet. Mínusz 17 az van és fél méteres hó is van. Errefelé úgy mondják, Tél. És micsoda tél! J

Hirtelen lecsendesedett nekem a világ itt Petriben, ahol még lovas kocsival járnak és valahogy más csendje van a télnek.  Az esti utcák hóborított csendje évtizedekkel röpít vissza az időben itt a dombok és buckák mögött.  Megérkeztem tehát ebbe az elzárt világba, ahol “éppen” ma (és ezeket az éppeneket mi keresztyének már jól ismerjük), szükség is volt rám.  Erre persze eszembe jut többek kimondott és még többek ki nem mondott gondolata, hogy majd pont te fogsz ott tudni segíteni? Bármit megoldani….?

Nos. Igen. Anya elment, mikor jött a telefon, hogy az egyik leánykánk kórházban van, érte kell menni. Az alapítvány autóját nem tudtuk kiszabadítani a hóból. Na hát akkor gyerünk, kerítsünk kocsit. De honnan is? Az új házvezetővel elkezdtük járni a falut, de szegénykém még senkit nem ismer itt. Nekem viszont, az itt eltöltött évnek köszönhetően sikerült beizzítani a régi szálakat, amire került sofőr, került autó és estére hazakerült a gyerek is. Az első délután, amikor már hasznos voltam. Hasznos. Pont én. Isten haszna,  eszköze. Előkerültek a földbe ásott talentumok és megsokszorozódtak. Mennyire jó.  És ez csak az első nap. 

"Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem." II. Kor. 12 9.

Thanks to my darling mother and the old Citroen, I made it to Galopetri on Monday. Snow, snow, and more snow. To all you meteorologists out there, I’d like to let you know that even in the country there isn’t unbearable cold or any catastrophies. Instead, we are blessed with negative 17 degrees Celcius and half a meter of snow. This kind of thing is usually called “Winter”. And what a winter this has turned out to be! Suddenly, the world quieted down for me here in Galospetri, where people still travel with a horse drawn wagon and somehow winter has a different peace and stillness. The sweet silence of the evening roads make it seem as if one has traveled back in time. I arrived to this closed off world, where suddenly today (to us Christians, these “suddenly”s are second nature) I was needed. And suddenly came to my mind the hurtful and cynical thought, what many people said, while even more secretly thought: “You really believe that it is you who is needed there?” or “Why do you think it is you, who can solve any problem there?” "Who are you to fix anything..."?.

Now, yes, my mom had to escape when we got the call saying one of our girls is in the hospital, and we need to go to her. They could not get the institution’s car out of the snow. Well, alright, let’s go, let’s get a new car! But from where? The new housekeeper and I searched the village, but the poor thing still did not know anyone. But after all the years I had spent here, I knew my way around pretty well, so it was time to pull out those old connections and I was able to acquire us a chauffeur, a car, and by nightfall the kids were home. By the first afternoon, I was already useful. Useful. Me. God’s tool, his friend. Finally my hidden talents appeared and grew. How amazing. And this is only the first day!

And he hath said unto me, My grace is sufficient for thee: for `my' power is made perfect in weakness. Most gladly therefore will I rather glory in my weaknesses, that the power of Christ may rest upon me. II. Cor. 12,9

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.