Őrült napokat élek, hogy jövő hétre, amikor már a roma missziót nyomom, minden kész legyen. Közben itt van Istvánka. Annyira vágytam rá, hogy ha majd itt lesz és műtik végig vele legyek. Délután 5. Elindulok végre az irodából és rohanok a pesti tömeggel együtt valahova. A város másik felébe, ahol a kis madárka ott fél, mert nem tudja milyen is egy katéterezés.... A látvány nagyon megható, nincs merszem lefényképezni. A szobában mindenhol gyerekek és anyukájuk, minden éjjeli szekrényen üdítő, édesség. Istvánka a szoba sarkában fekszik, az ő anyukája messze van és az éjjeli szekrényén a kórházi piros műanyag pohár áll, üresen. Erőt veszek magamon, hogy ne dramatizáljam túl a helyzetet és ne törjön össze a szívem, miközben az övé van. Nem bírom a kórházat. Már attól is el tudnék ájulni, hogy zöld a ruhájuk. 

-Ő itt az anyukád?-kérdezik a szomszéd ágyról a gyerekek. Istvánka zavartan rám néz és határozottan azt mondja:
-Nem. Ő itt a támogatóm! 

Na ezen is túl vagyunk, gondolom. megölelgetem, nem nagyon néz rám. Aztán kiszedem belőle minek örülne, persze nem mond semmit. Elszaladok a boltba és mindent megveszek, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen. Éjfélig még ehet. Holnap műtik. Énekelek neki, amit mindig szoktam, aztán imádkozunk. A végére erőt vesz magán, és ölembe ül, még meg is ölel. Sőt, kapaszkodik. Ez a néma formája annak, hogy elmondja FÉLEK. Érzem, hogy fél, érzem ahogy rosszul ver a szíve :(((( Aztán eljövök gyorsan, mert nem akarok sírni előtte. 

Másnap reggel arra érünk be Erikával, hogy nem csepeg neki az infúzió. Jön a nővér, bead neki valami másik cuccot, hogy attól majd jobb lesz, de csak dagadnak az erek, Istvánka sziszeg a fájdalomtól, majd látom, hogy a cső megtelik vérrel. Érzem, ahogy elsötétül minden és választanom kell, hogy elájulok vagy hányok. Végül csak sírok, mert nem akarom, hogy neki fájjon, azt akarom, hogy inkább nekem, de nem lehet. Ott fekszik előttem, nem volt gyermekkora, nincsenek ott a szülei, amit az apjától kapott eddig, azt ott hordja a testén, én csak apajegyekenek hívom, és mindezek tetejébe most is neki fáj és az ő szíve nem jó. Ez már túl sok! - mondom Istennek. Ez már az. És akkor már nagyon kell sírnom, és csak azon gondolkodom, amit anno Katika néni kérdezett, hogy egy ilyen gyerektől mit kér számon az Isten majd a végén? De nem tudom, így visszamegyek és mondom neki, hogy jó kis segítség vagyok ugye? Neked fáj én bőgök. Mellesleg Istvánka nagyon jól tűrt mindent, csak én nem.

Megműtötték. Én meg közben nem nagyon haladok bent a dolgokkal, mindig van valami... Bemenjek hozzá este? - fontolgatom. Minek, úgy is alszik a műtét után. Aztán bemegyek. Nem alszik. TV-t néz mereven. Úgy csinál, mintha nem venne észre. Leülök mellé és csak nézem, milyen cuki. Aztán rám néz és mosolyog. Közben a szomszéd ágy mellől az apuka egy hatalmas mosollyal mondja nekem, hogy: Szia! na, mondom milyen kedves itt mindenki. Istvánka jól van. Iszik, eszik, énekelek, imádkozunk. Aztán kijövök, ma nem bőgök. Apuka utánam jön a folyosón és azt mondja:

- Mikor a feleségemmel bejöttünk a kislányunkhoz, a maga fia (nem a fiam) nagyon nézett, hogy mennyire odavagyunk a lányunkért. Aztán elkezdett a kisfiú sírni és patakokban folytak a könnyei. Mondtuk neki, hogy biztos mindjárt hozzá is jön valaki ne sírjon, a nővér is leült mellé és csitította őt. Aztán maga jött is 10 perc múlva.....

Még sosem láttam sírni! - mondom. Nem szokott.

És a Kardiológiai osztály intenzív osztályáról valami nagyon sötét, mély verembe esek, és hirtelen fogalmam sincs, hogy vajon mi is játszódik le bent abban a gyerekben. Hogy olyan magányos, amit én el sem tudok képzelni és hogy semmilyen én énekem és ölelésem nem segít azon, amikor ANYA átölel.  Nagyon megrendít, amit az apuka mond. Csak az jár hazafelé is a fejemben.

Ma reggel, amikor bementem hozzá, már nem voltak benne csövek. Az ágyon ült és vigyorgott, hogy ma hazamegy. Reméltem ugyan, hogy az orvos azt mondja nem szabad még és akkor marad, de nem mondta. Kapott tőlem egy köntösös macit, hogy vigyázzon rá az úton, aztán elment. Én meg itt maradtam a kérdéseimmel, meg a gondolataimmal. Ha csak annyi hitetek lenne, mint a mustármag....Az én hitem, ami egy rutinműtét miatt is kérdőre vonja Istent...vajon mekkora?  

Köszönet és hála Erikának, aki végig itt volt vele és Erzsike néniéknek, akik még jól megszeretgetik Istvánkát, mielőtt hazamenne vakációra. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.