Ezzel rontott nekem Sári könnyek között egyik este, miután hazavittük a gyerekeket. Ez nem igazság - zokogta és a karjával ütötte a vállamat, aztán átölelt és csak álltunk ott nagyon sokáig. Ő rázkódott a zokogástól én meg azon gondolkodtam mit is mondjak, hogy megnyugodjon. Nem sok minden jutott eszembe. 

Feri, Gyurka, Jóska és Sári mindannyian egy évben születtek. Idén töltik a 15-öt. A fiúk közül ketten is hazamentek vakációra. Minden nap kevesebben lettünk a házban. Mi vittük haza a gyerekeket és nekem eszembe sem jutott, hogy Sárit megérintheti az, honnan jönnek a kis mancik. Nekem, aki 9 éve vagyok Csaba Testvér alapítványánál, 4 éve cigány missziót csinálunk Ukrajnában a baptistákkal és gyakorlatilag minden munkám a szegényekről és a rászorulókról szól, bár meredeken hangzik, de teljesen megszokott környezet a cigánysor vagy a hajléktalanság. Hozzá lehet szokni ehhez is, mint mindenhez. Ez persze teljesen sokkoló lehet egy tinédzsernek, aki ilyet max tv-ben látott eddig. Sári a hét folyamán nagyon jóba lett a gyerekekkel, igazán a barátai lettek s ezekről a gyerekekről aztán kiderült, hogy egy kis kunyhóban laknak, vagy fedél nélküli házban vagy épp 8-an egy szobában. Hogy nincs apa vagy anya vagy egyik sem. Hogy a Petri ház, ami elsőre talán nem annyira jó a műanyag tányérjaival és 8 ágyas szobáival, az mekkora háttér és biztonság a mindennapi főtt ételével, folyó vizével és meleg kályháival.

A szakadékon nem jutunk át sok kicsi lépéssel. Nagyot kell ugrani hozzá mondja a mondás. Nos a XXI. század technikai vivmányokkal felszerelt mindennapjai közül is ugrani kell (főleg lélekben) abba a múlt század eleji lovaskocsis, kinti wc-s, áram és víz nélküli világba, ami itt van tőlünk alig pár száz kilométerre. Sárikám ugrott is csak valahol elmaradt a lelke. Azt kellett bevárnunk, amíg zokogott. Mit csináltam? Minek hoztam ide? Kicsi még.... És igaza van. A világ igazságtalan.

1997-ben születtek gyerekek a világ minden pontján. Az elmúlt években valaki táncolni és énekelni tanult a legjobb helyeken, mások család nélkül otthonokban nőttek fel, osztályt ismételve. Ugyanaz a 15 év. Kinek mi rakatott bele. Ki dönti el? Ki felel érte? És mit tehetünk mi?

Hát mondtam, amire tanított az élet. Hogy a világot megváltani nekünk nem kell. Ha egy almát adunk, akkor annyi volt a dolgunk. Néha csak ennyi, nem több. Mint a tengeri csillag története :

Egyszer egy férfi a tengerparton sétált, amikor észrevette, hogy egy fiú valamit felszed a földről és lágyan bedobja az óceánba. Amikor odaért hozzá, megszólította a fiút: - Mit csinálsz?  - Visszaengedem a tengeri csillagokat az óceánba. Vonul vissza a dagály, és ha nem dobom vissza őket, elpusztulnak - válaszolta a fiú. - Fiam - szólt a férfi - nem látod, hogy milyen hosszú a tengerpart és a tengeri csillagok százai rekedtek kinn. Nem sokat tehetsz! A fiú illedelmesen végighallgatta, aztán lehajolt, felvette a következőt és visszadobta a hullámokba. Majd mosolyogva a férfihez fordult: - De ezért az egyért máris sokat tettem!

Ezt a történetet Loren Eiseley írta 1979-ben. A történet modern népmesévé lett de változatlan mondanivalóval: ahol lehet, tegyük szebbé-jobbá egymás életét...

Valahogy ezt próbáltam elmagyarázni ott akkor este én is. Nem tudom mennyire sikerült. Ezt nekünk, felnőtteknek is nehéz megérteni. A lényeg, hogy megtaláljuk és megszelidítsük a ránkbízottakat és amikor azt az egy pohár vizet oda kell adni, készek legyünk rá. És soha de soha nem szabad elfelejtenünk, hogy mindenünk kegyelemből van.

"És kérdezék őt a tanítványai, mondván: Mester, ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született? Felele Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai." Jn.  9:2,3    

This is what Sara sobbed to me with tears filling her eyes, after we brought the kids home. This isn’t fair - she weeped and hit my shoulder with her fists, and then hugged me and we just stood like that, in each others’ arms for a while. She was shaking from the sobs, while I was thinking what I could possibly say to calm her. Not many things came to mind.

Feri, Gyurka, Joska and Sara were all born in the same year. They are all soon to turn 15 years old. Out of the three boys, two went home for vacation. Everyday, there were less and less of us in the house.  We were the ones bringing the kids home, and it never would have even crossed my mind that it would actually affect Sara to see where the children came from. For me, who has worked for Father Csaba for 9 years, for four years with gypsies in Ukraine and practically everything I do is to help the needy, and even though it sounds harsh, but I’ve completely adapted to the world of poverty in a gypsy camp or seeing a house without a roof. One can get used to this, just as we can get used to anything. This was of course a huge shock to this teenager, who would only have seen something like this on TV. Over the course of the week, Sara became very good friends with the kids, but she soon had to find out that these friends live in small huts, or crumbling houses, or eight people to a room. That they don’t have a mom, or a dad, or some instances both are missing. And that the Galospetri “castle”, which at first doesn’t seem that great with its plastic plates and rooms with 8 beds, is actually a huge improvement with its warm food, running water and warm fireplaces.

We can’t cross a canyon with small steps. Instead, we must make large leaps forward. And so now, Sara had to leap out of her 21st century mindset, full of technology and the easy life to an old-fashioned world where there are horse-drawn wagons, outhouses, no electricity or running water, which is only a couple hundred miles away from us. Sara tried to leap, but somewhere along the way, her soul got caught up. While she sobbed, we had to wait for it to catch up.

What have I do? Why did I bring her here? She’s still young..and she’s right. The world isn’t fair.

Kids who were all born in 1997, just in different parts of the world. In the past years, one was learning dance and singing in the most professional areas of the city, while the other grew up in an orphanage, repeating grades. The same 15 years. But so different. Who decided this? Who is to blame? And what can we do about it?

So, I tried to explain to her what life had taught me. That it is not our job to change the world. If we only give an apple, sometimes that enough, that was our job. Sometimes just that is all that’s necessary, nothing more. Just like the story about the starfish:

Once there was a man walking along the shore, when he noticed that a little boy was picking something up from the beach and throwing it into the ocean. When he got there, he asked the boy “What are you doing?”. “I’m throwing the starfish back into the ocean. The tide is sliding back, and if I don’t throw them back then they will die” replied the boy. “Kid,” said the man, “don’t you see how long the shore is and that there are thousands of starfish along it! You can’t do much!” The boy listened to the man’s words obediently , and then leaned down, picked up the next one and threw it back into the waves. Next, with a smile, he turned to the man and said “But I just changed this one’s life.”

Loren Eiseley wrote this story in 1969. The story has been modernized and altered, but its moral remains the same: wherever you can, try to help and change someone’s life...

This is what I somehow tried to explain to her that night. I’m not sure how much it worked. Even for us adults, this is often hard to understand. The lesson is that we must find and tame those who are entrusted on us and when we should give even that one cup of water, we must be ready. And we are never ever allowed to forget, that everything is from God’s grace.

And his disciples asked him, saying, Rabbi, who sinned, this man, or his parents, that he should be born blind? esus answered, Neither did this man sin, nor his parents: but that the works of God should be made manifest in him. Jh. 9:2,3  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.