Szeretem Jóskát. Nem tudom hogy van ez, hogy néhányan a gyerekek közül különlegesen közel kerülnek hozzám, de így van. Próbáltam tenni ellene, hogy majd mindenkit ugyanúgy szeretek, de nem ment. Általában az igazán eleven, élettel teli, huncut kópék lopják be magukat a szívembe. Így történt ez Jóskával is. Megszerettem. Olyan észrevétlenül történt, csak akkor jöttem rá mikor a szülők úgy döntöttek, hazaviszik. Haza is vitték. Elment. Azóta nagyon ritkán látom, jó esetben egyszer egy évben, karácsonykor eljön az ünnepségre, de csak sok unszolásra jön be a házba. Én már nem ide tartozom! - mondja. Jaj ez az ebadta büszkeségük. Most is így volt. Nem jött be. Kint állt a szekér mellett, vigyázott a lóra. Kiszaladtam hozzá, hogy már csak egy ölelésre ugorjon be hozzám. Nem lehet mondja, elmegy a ló! Na mondom majd megkerül. Aztán odafutott és átölelt. Éreztem a vékony kis áthűlt testét az agyonhasznált ruha alatt. Jó érzés volt megölelni. Mostanában szekerezek, mondja. Fáért járok az erdőre, meg persze járok iskolába is. Látja ez a ló az enyém! Nem volt ám mindig ilyen szerény, rúgott, harapott. Elvigyem magát egy körre? Na hogy a viharba ne mondom. Menjünk. Felülök mellé a bakra, érzem a büszkeséget, ami árad belőle. Józsi, aki elviszi szekerezni a volt nevelő nénit. Jó érzés ülni mellette, biztonságos. Megyünk körbe a faluban, integetek a néniknek, jönnek a templomból. Józsi a legnagyobb természetességgel hajtja a lovat. Én meg belegondolok, amibe nem nagyon szoktam, amikor kocsival gyorsan megelőzöm az út szélén lassan haladó szekereket, hogy milyen is a bakon ülni. Arcomon érzem az esőt, a ló által felvert sarat, érzem az állat szagát, melegét. Döccenek a kátyúval és megbízom a kis kocsisomban, aki magabiztosan hajt. Kutyák jönnek, mennek a lónak neki. De a ló csak megy én meg kapaszkodom, hogy akkor a ló most majd felnyerít, megtorpan, megijed, de nem. Semmi. Rá se hederít a kutyákra, csak szépen üget, ahogy a gazdája hajtja. Visszaérünk. Kapok még egy ölelést. Nézem a 14 éves fiúcskát és egy negyven éves sokat látott szempár néz velem szembe. Nem azt kell szeretni, aki megérdemli, hanem azt, akinek szüksége van rá - mondja Csaba Testvér. Hát neki van. Neki nagy szüksége van. Drága Józsikám, a Jó Isten vigyázzon Rád, áldjon és őrizzen meg téged!  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.