Befordultunk az utcába. Lassan tudtam menni, nagy volt a sár és még nagyobbak voltak a tócsák mélyén megbúvó kátyúk. Ez a város legszegényebb negyede, innen van minden gyerekünk. Szinte szomszédok mind. Végtelenül hosszú, egyenes utcát képzeljetek el. Végén kicsi pontként fehérlik az iskola. Kerülgetem a gödröket. Milyen lehet mindennap végig jönni itt, ezen az úton. Persze legtöbben gyalog vagy biciklivel járnak rajta és a többiek is leginkább lovaskocsival. Jó, akkor nem olyan nagy gáz mondom magamnak, miközben a házak falán olvasom a hirdetéseket:

Malac van

Tengeri, villanybojler eladó

Alig bírom ki, hogy ne 100-zal tépjek végig a buckákon s legyek már végre ott, a manciknál. De nem lehet tépni csak döcögni. Türelmesen, lassan. Aztán végre vagy 2 km után feltűnik a düledező zöld ház. Ott lakik az egyik "fiam" és a nagymama. Megállunk, kiszállunk. Kutya ugat. Élet.

Hoztunk pár dolgot, nem sokat de tényleg, azt vinnénk be - mondom. Amúgy hogy vagy? Mama jól van? Jól mondja, és kiveszi kezemből a szatyrot. Mama jó van, fut ki elénk, ahogy egy 84 éves mamóka futhat. Átölel, mosolyog, könnyes a szeme. Mutogat az égre, de nem tud megszólalni a meghatottságtól. Aztán mégis átölel megint és sírva a fülembe súgja: Egész nap néztem a magyar rendszámú kocsikat az utcában. Úgy vártam magát. Imádkoztam az Istenhez, hogy küldje magát erre, mert már semmink sincs. És most itt van. Isten elküldte nekünk.

Döbbentem álltam. Nem gondoltam, hogy ilyen rossz a helyzet. Nem is úgy hoztunk...csak épp valamit. Azzal nem sokáig fut, mondtam. Tudja drága, ha az embernek semmije nincs, ez is nagyon sok. Aztán már sütivel kínál és másról beszél. Kérdez, ölel, mondja, mondja. Nem hallom mit beszél, mert még mindig a fülembe csengenek a szavai. Semmije nincs. Semmije. Imádkozik. Értem. Én meg épp csak erre jártam és épp csak beugrottam a boltba. Ez is nagyon sok - mondja....ez is nagyon sok.

Ezek azok az utak, amikor Isten is ott ül az anyósülésen és navigál. Mikor merre menjek, kinél álljak meg. Használ anélkül, hogy tudnánk róla.

Mert aki innotok ád egy pohár vizet az én nevemben, mivelhogy a Krisztuséi vagytok, bizony mondom néktek, el nem veszti az ő jutalmát. Mk. 9,41.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.